Az első szó legyen az elismerésé. Maradtak még hazánkban orvos-nővér szupercsapatok. Ilyen a Szent László Kórház hepatológiája is, ahol kezeltek. Ezútonis köszönöm dr. Nemesi Krisztinának és munkatársainak lelkiismeretes és eredményes ellátásomat.

Lehet-e az egész Szent László egy „szuperkórház” ? Ha a betegellátást tekintem elsődleges értékmérőnek, kételyeim vannak.

A Szent László az autósok kórháza. Főbejárata (az egyetlen gyalogos bejáró) előtt nincs buszmegálló. A Nagyvárad térről a gyalogút 1,5-3 km, és ez mozgáskorlátozottaknak, vagy öreg, gyenge embereknek elég sok. Különösen ha betegek.

A László Kórház belső útjai gyakran még hosszabbak, több pavilon és egy új nagy épület eléréséhez kilométereket kell gyalogolni. Érdekes megfigyelni a XIX-XX. század fordulóján épült régi kórház rendszerben elhelyezett pavilonjait, összevetve a szórtan kiépített új épületeivel.

A Szent László telekmérete lehetővé tette volna egy új épületekből álló tömb területének kijelölését, a főbejárattól nem messze. A létező új beépítések viszont a létező szocializmusban kialakulr gyakorlatot látszanak követni: kaptunk egy kis pénzt, most valahova berittyentjük, amit ki tudunk hozni belőle.

Csak remélni tudom, hogy a Szent László jelentősebb átépítéséhez nem a régi épületek bontásával csinálnának helyet. Nem pusztán azért, mert müemlék – a jelenlegi rezsim erre fittyet hány. Hanem azért is, mer ta régi épület példázza a betegközpontú építkezést is, pl. fedett gyalogutak a pavilonok között,

A legfontosabb szempont azonban nem az építészet, hanem az egészségügyi szolgáltatások.

Úgy gondolom, hogy a „szuperkórház”jellegü centralizáció jogos olyan speciális területekre, mint a trópusi betegségek kezelése vagy akár a hepatológia. de az emberek többsége ritkán jár a trőpusokon.

Súlyos hibának látom viszont a helyi kis kórházak bezárását, pl. Csepelen. A gyakori és sokakat érintő kezelések (pl. infarktus) központosítása csak túlterhelné az igazi súlyponti, specializált kórházakat. A betegek kiterjedt körének utaztatását a centralizált kórházakba – hacsak betegségük speciális jellege azt nem indokolja – embertelennek tartom.

Utolsó napom a kórházban. Csendes örömmel nézem az épületen körbefutó erkélyről a pavilonok közti kis parkot. Vajon meddig látják még az utánam idejövők?